Olimpiai ötbuborék – Csinta Samu publicisztikája

CSINTA SAMUCSINTA SAMU
Vágólapra másolva!
2020.12.09. 23:12

A hullámlovaglás, a gördeszka, a falmászás és a bréktánc is szerepel majd a 2024-es párizsi olimpiai játékok programjában. A remélhetőleg jövőre mégiscsak megrendezendő tokiói olimpián már találkozhatunk a hullámlovaglással, a falmászással, a gördeszkázással, valamint a japán házigazdák kívánságára a karatéval is. Kulturális sokk kiskanállal adagolva.

Csak részben van igaza annak, aki „bezzeg a mi időnkben…” jellegű frusztrációt érez bele a fenti mondatokba. Szembesültem én már azzal a helyzettel, amikor ki akartam próbálni a kiskamasz fiam BMX-kerékpárját, aztán kiderült, hogy megülni is alig sikerül. Nagy arc azonnali hatállyal le, helyébe apai büszkeség, amint a gyermek feltépi az irdatlan gépet az aszfaltról, nagyokat repül vele, s közben olyan vállakat nevel, hogy ihaj. No meg egy-egy elmorzsolt könnycsepp, ahol senki sem lát, hogy sosem lesz belőle futballista, kézilabdázó, kosaras, atléta vagy valami ehhez hasonlóan rendes ember.

Az ilyen kanyarokkal és megpróbáltatásokkal fűszerezve, bizonyos mértékig kényszerűen alakulgató toleranciával kóstolgatom a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hétfői közleményét, amelyben bejelentette a fentebb vázolt módosításokat. És több mást is, amelyek mindenekelőtt a játékok rendezési költségeinek további csökkentését célozzák. Ebben az összefüggésben a legfontosabbak: a teljes sportolói létszám már a tokiói 11 092-höz képest is 10 500-ra csökken, a hivatalos személyek száma 400-zal lesz kevesebb, a tokiói 339 helyett pedig csak 329 versenyszámban hirdetnek bajnokot. Majdnem kimondtam: tetszettek volna nem kiengedni a szellemet palackból. De ki vethetne követ a gigantikus események kiötlőire? Más idők más perspektívák, csak az emberi gőg tetszik időtlennek.

A soron következő átalakítások természetesen sok sportágnak fájnak majd, erről részletesen beszámoltak a különböző hírforrások, nincs értelme hát újra letelepedni a „csonkolt” betegek ágya mellé. Legfeljebb annak rögzítésére, hogy a sebészi beavatkozások várhatóan a súlyemelést érintik leginkább, az erőteljesen doppingfertőzött sportág képviselői azonban meglehetősen régóta rázzák már a pofonfát. És ezt akkor sem lehet büntetlenül az idők végeztéig, ha amúgy aligha akad ősibb sportág. Mindenesetre faktumnak tűnik, hogy míg 2016-ban Rióban még 260-an indulhattak, Tokióra már csak 196-an, Párizsra pedig mindössze 120-an készülhetnek súlyemelésben – miközben Damoklesz kardja folyamatosan ott lebeg olimpiai létjogosultsága fölött.

Viszont mi jön helyette? A kérdés nem is igazán kérdés, hiszen a választ is ismerjük. Inkább egyfajta hüledezés, értetlenkedés. Még akkor is, ha például a bréktánc, úgymond, már bemutatkozott a 2018-az Buenos Aires-i ifjúsági olimpián. A fiatalok biztosan jót buliztak, mikor, ha nem fiatalon, tenném hozzá bölcsen. És ugyancsak a bölcsesség gyarapításának jegyében megnéztem jó néhány videót ezzel a – legalábbis szerintem – valahol a tánc és az extrém sport határmezsgyéjén egyensúlyozó műfajjal.

Ami a múlt század hetvenes éveiben zenei stílusként indult az amerikai nagyvárosokban, hozzá jellegzetes táncmozgás is kialakult, a kezdeti szelídebb mozdulatokhoz viszont az idő előrehaladtával egyre több akrobatikus elem társult. Ma nézni is izzasztó ezt a tagadhatatlanul szubkultúra-jelenséget, amely művelőitől olyan izomerőt, egyensúlyérzéket, mozgáskoordinációt feltételez, ami bármelyik sportolónak becsületére válna.

Sőt, talán ma már inkább utcai sport, mint tánc, na de olimpiai sportág…

A NOB érvelése szerint azért igyekeznek egyre nagyobb teret adni a városi sport koncepciójának, mert ezek a sportágak befogadók, vonzók és gyakorlatilag bárhol űzhetők. A francia szervezők rátettek még egy lapáttal: a négy sportág bevonásával a fiatal közönségrétegnek szeretnék vonzóvá tenni a játékokat. A fiatal célközönség megszólításának elodázhatatlan kényszere mellett a nemek közötti számbeli egyenlőség biztossá tétele is fontos szempont, ezért a francia fővárosban ugyanannyi női sportoló indulhat majd, amennyi férfi. A vegyes versenyek száma 18-ról 22-re módosul. A tokiói arány még 51.2, illetve 48.8 százalék lesz a férfiak javára. Küszöbön egy súlyos történelmi adósság törlesztése.

Próbáljuk azért kettéválasztani az érvcsoportokat. Az emberiség történetében aligha volt olyan periódus, amikor negyedgenerációnyi idő alatt ennyire értelmezhetetlen módon elszakadt egymástól a nemzedékek gondolkodásmódja, prioritása, hagyománytisztelet-felfogása. Marketingszakemberek és politikusok igyekeznek megtalálni a hangnemet, amely ha nem is közös, de legalább nem zárja ki az apa és fia közötti párbeszéd-kompatibilitás esélyét.

Valami hasonló késztetés hozhatta létre a városi sportok „olimpiáját”, a World Urban Gamest; 2019-ben Budapest adhatott otthont a 3×3-as kosárlabdát, a BMX-et, a sportmászást, a bréktáncot, a frizbit, a parkour néven ismert városi akadályfutást, valamint a gördeszkát felvonultató eseménynek.

Talán léteznek olyan felmérések is, amelyek szerint csökkenőben a játékok iránti érdeklődés a fiatalok körében, amit nem vitatok, bár jómagam épp az ellenkezőjével találkoztam. Egy-egy izgalmas olimpiai esemény még a sport iránt mérsékelten érdeklődő gyermekeimet is képes volt a képernyő elé ragasztani. Kíváncsian várom, hogy a falmászás tévéközvetítése hány százalékkal dobja majd meg a nézettséget. De a belépők iránti igény is érdekelne, mert legjobb tudomásom szerint eddig változatlanul az atlétika, a torna, az úszás, a labdajátékok színhelyei előtt alakult ki tolongás. A softball valamiért nem vonzott annyi nézőt.

Nekünk, magyaroknak hiányozni fog a „kilőtt” sportágak, versenyszámok többsége. Miközben elfogadom, hogy mondjuk a kajak-kenu nagyvilági merítése nem mérhető a legnépszerűbb sportágakéhoz, de ennek mélyen gyökerező sporttörténelmi okai vannak, amelyek nem különíthetők el a világ sorsának alakulásától. Közben meg arra gondolok, hogy ha a kézilabdázás alapszabályait a mérkőzések alatt igyekezett ismertetni a hangosbemondó az atlantai olimpián, milyen volumenű népszerűsítő munka vár a rendezőkre mondjuk a hullámlovaglás esetében. Bár kétségtelenül sokat könnyíthet a befogadáson, hogy a sportág 2024-es párizsi versenyeit a francia fővárostól több mint 15 ezer kilométerre, Tahiti egyik strandján rendezik. Nem jártam arra, de nem tetszik rossz helynek.

Apropó, mi lesz akkor azzal az érveléssel, amellyel elutasították a mezei futás olimpiai felkenését? Arra való hivatkozással, hogy az külön helyszínt igényelne.

Hagyjuk az olcsó poénokat, miközben a világ egyértelműen átalakulóban van. A koronavírus-járvány alatt számtalanszor hallottuk, és egyre inkább hajlunk is rá, hogy már semmi sem lesz olyan, mint korábban volt. A sportban sem. A játékokon sem. Egyre illuzórikusabbnak tetszik például az olimpiai falu hangulatának, világának a képe is, amelyről csakis örök emlékként hallottam beszélni azt, akinek megadatott ilyenbe belecsöppenni. A világ ifjúságának nagy találkozója, a barátkozások helyett Tokióban a verseny előtti és utáni egy-két nap közé szorított jelenlét szűkre szabott ideje körvonalazódik. Lehetőleg az is buborékba zárva.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik