szerző:
Tetszett a cikk?

Lóth Balázs kétségtelenül nagy hittel és szívvel, mindenféle cinizmus nélkül, de aggasztóan kevés forgatókönyvírói és rendezői tehetséggel elkészített heist-film paródiájának(?) kellene még a Tenet előtt rávenni a magyarokat, hogy nagy számban visszatérjenek a multiplexekbe. Nehéz megtippelni, sikerül-e neki, mindenesetre, ha a minőségen múlna, üresek maradnának a széksorok. Kritika.

Fontos leszögezni, nem arról van szó, hogy nincs a filmben George Clooney, Brad Pitt és Julia Roberts, a költségvetést is lehetetlen, egyenesen hülyeség összemérni egy hollywoodi produkcióval – jó nekünk Mészáros Béla és Szabó Simon, Petrik Andrea, Lóth Balázsnak se kellene Steven Soderbergh-nek lennie, s Las Vegas helyett Pest is megér egy moziestet. A nagy erőkkel, példás marketinggel megtámogatott Pesti balhéval sokkal nagyobb és kínosabb bajok vannak annál, hogy műfaji szempontból kicsit savanyú és sárga legyen – meg amiket ilyenkor mondani szoktunk. Amiket egyébként már nem is mondunk olyan sokszor.

Intercom

Azok a bajok, amelyek a Pesti balhéval vannak, égtájtól, országtól függetlenül jelentősek. Cikik, ha úgy tetszik. Ez a film egyszerűen nincs rendesen kitalálva. És ami nincs rendesen kitalálva, azt megcsinálni se lehet jól. Ezt a filmet még közepesen se tudta megcsinálni Lóth Balázs.

Amit tudott: kitartani egy hangzatos alapötlet mellett, amely szerint egy gyermekkori baráti banda időközben felnőtt tagjai alapos indokkal úgy döntenek, hogy egy elegáns képzőművészeti aukcióra belopják egyikőjük festményét. Leginkább azért, mert a szóban forgó árverést társuk apja (Hegedűs D. Géza) szervezi, aki mélységesen lenézi fia művészi ambícióit. Szóval, adva van néhány kicsit sem akcióhős alkatú karakter, akik valami olyasmire vállalkoznak, amire csak az akcióhős-karakterek szoktak vállalkozni. A George Clooney-k és a Brad Pittek. Nem a Gusztik, a Marcellek és az Alexák.

Intercom

Az alapállásból, a pesti lúzerek fókuszával valóban lenne hova rugaszkodni. Akár a még tovább karikírozott magyar valóságba is, zsánerfilm szinten és mélységben. Lóth szerelemgyereke azonban már az első ugrás után összerogy, szanaszét töri magát, olyannyira, hogy nincs az az utómunka, amivel össze lehetne belőle bármi olyasmit is műteni, amely hasonlít egy helyre mozifilmre.

Figurái laposak és teljesen érdektelenek, a cselekménye szürreálisan tét nélküli – és amikor most azt írom, hogy TÉNYLEG semmi értelme a történetnek, akkor tessék nekem elhinni, hogy nem vagyok szigorú, aztán személyesen is meggyőződni róla a moziban: ennyire üresen és hangosan puffanó, úgynevezett csúcspontot ritkán látni a nagyvásznon. De ami előtte van, azzal is igen nehéz bármit is kezdeni. És igen, a „bármit kezdés” alatt a puszta szórakozást, a kikapcsolódást értem.

Intercom

A Pesti balhé borzasztóan erőlködik, hogy bebizonyítsa magáról, hogy profi film. Igen, egy heist-film. Pontosabban, a heist-filmek szabályaival, motívumaival zsonglőrködő, felszabadult bolondság, amelyben, ha nem mondják el ötvenszer, hogy minden tervhez kell egy csapat, vagy minden csapathoz kell egy terv, akkor egyszer sem – csak az a terv, meg az a csapat, na, az nem akar összeállni, hiába sulykolják.

Intercom

Hiába szuggerálják, hogy ne higgyünk a szemünknek, ne gondoljuk már azt, hogy itt tényleg abban merül ki például egy karakterrajz első jelentős vonása, hogy a filmbeli színész (Inotay Ákos alakításában), amikor találkozik a barátaival, civilben magával visz egy koponyát, mert épp nyugdíjasoknak játszik Hamletet.

Intercom

Vagy ne érezzük már kevésnek, hogy Szabó Simon figurája 10 percenként odaszól a brigád egykori szerelmespárjának, hogy „Ti dugtok?”. Hogy ne érezzük mérhetetlenül kevésnek azon nevetni, hogy Elek Ferenc mindent beleejt a vécébe, amit csak lehet – majd persze könyékig elmerül a csészében, hogy kiszedje azokat. Hogy ne legyen az probléma, hogy a Pesti balhé egyetlen élvezhető része az animációs főcím, amely közben a Heaven Street Seventől szól a Hol van az a krézi srác?

Igen, leginkább ezért kellemetlen befogadni, végigszenvedni ezt a filmet, mert sugárzik belőle, hogy nem nézi ő hülyének nézőjét. Egyszerűen ennyire képes, ennyit tud. Ez a szintje. Ennyit gondol a rágógumipapírról is lecsusszanó sztorijáról, ennyit tud kezdeni a megrendítően odaadó színészeivel, ennyit gondol az aukciós iparról, a művészetekről, a művészekről, a barátságról, bármiről. Semmit, semmit és semmit – és még annál is kevesebbet.

A semminél kevesebbe meg az olyan pontokon merül el a Pesti Balhé, mint amikor például Hegedűs D. a villájának fürdőszobájában hallgat valami öntréningező felvételt fejhallgatón (úgy, hogy tudomása szerint tök egyedül van a házban), s ez a legendás színész vicsorogva ripacskodik a lehető legotrombább módon, vagyis kicsit sem viccesen, bele a tükörbe, és így a kamerába, olyasmiket, hogy „Én vagyok a legszebb, én vagyok a legerősebb”, stb.

Intercom

Ezekkel a vállalhatatlan pillanatokkal pontosan azért kerül le a fenékre a Pesti balhé, azért lesz nemcsak pocsék, de rémisztő is, mert az derül ki ilyenkor (sajnos sokadszor, de ennyire elkeserítő nyomatékkal csak igen ritkán), hogy nincs is az az alkotó, aki egy ilyen bűnrossz komédiának annyira ki lenne szolgáltatva, mint a színész. Akinek el kell hinnie, hogy amit tőle kérnek, az humoros, ironikus, jópofa. Mert a forgatókönyvírók és a rendező tudja. Hogy ez, így, jó lesz. Hát, most rosszul tudták.

Olyannyira, hogy a Pesti balhéra én még haragudni sem tudok. És ez az, ami a leginkább zavar benne. Ez az, amitől igazán szomorú vagyok.

Hogy elképzelni sem tudom, mi mást mondjak rá, mint azt, hogy

közel nézhetetlen.