Max Tegmark, a Massachusettsi Műszaki Egyetem fizikaprofesszora és az emberiség jövőjét kutató Future of Life Institute elnöke Élet 3.0 című könyvében egy egészen megmozgató fantazmát állít elénk. Annyira valósághű, hogy nem is tudjuk megkülönböztetni az első oldalak után, vajon most a valóságról vagy egy fikcióról olvasunk. Ez az Omega-csoport meséje, amely megszokott életképünkből, a 21. század valóságtapasztalatából bontakozik ki, lépésről lépésre beleszőve az egyre inkább elgondolkodtató, olykor már félelemkeltő fordulatokat az emberiség történetének szálai közé. „Az omegák tehát végrehajtották a világtörténelem legdrámaibb rendszerváltását. Bolygónkat először igazgatta egyetlen hatalom, amelyet mérhetetlen intelligencia támogatott” – a mesterséges intelligencia (MI). Nehéz megállapítani az omegák nevéből, vajon ők valaminek a kezdetét, vagy talán inkább valaminek a végét képviselik. Annyi biztos, hogy Tegmark olyan témát pendít meg fikciójában, amely fölött nem hunyhatunk szemet. Az ember és a technológia kéz a kézben járnak, de vajon ki tudja közülük, hova tartunk?

Elterjedt fantazmagórikus elképzeléseink egyike az MI-ről, hogy robotok segítségével megszállja a Földet és átveszi az uralmat felettünk. Ezt a képet finomítja Tegmark, miszerint az MI nem maga veszi át a hatalmat, hanem önmaga csak az emberi hatalmat támogató intelligencia. Úgy gondolom, hogy ebben a két fikcióban komoly különbségek rejlenek. Ahhoz, hogy lássuk ezeket, jó, ha röviden belepillantunk az MI technikai hátterébe. A technikán belül megkülönböztetünk „gyenge” és „erős” mesterséges intelligenciát. A gyenge (avagy a célzott) MI-vel rendelkező gépek intelligensen viselkednek, jól körülhatárolható feladatokra képesek. Ez a típusa az MI-nek egyre inkább jelen van a hétköznapi életünkben. Ott hordjuk a zsebünkben, táskánkban, amellett eszünk, alszunk, de nem okoz neki problémát, hogy elkísérjen bennünket életünk legintimebb pillanataiba is.

Az erős MI „túllép” a gyenge MI határain és keretein. Az általa vezérelt gépek már nemcsak intelligensen viselkednek, hanem intelligensen cselekszenek. Önálló „döntéseket” képesek hozni, úgy is mondhatnánk, autonóm létezők. Az erős MI technikai szinten nem létezik, és a kutatók is óvatosak a profetikus kijelentésekkel, hogy mikor, milyen formában jöhet létre ez a típus, vagy egyáltalán létrejöhet-e. Jelen pillanatban nincs félnivalónk, hogy az önálló MI által vezérelt robotok leigáznák az emberiséget. Tegmark azonban finoman felhívja a figyelmünket az Omega-csoport meséjével: a gyenge MI olyan behatárolhatatlan eszközzé válhat a maga technikai keretei között, melyet az ember könnyedén kihasználhat a saját céljai eléréséhez. Az emberiség felelőssége, hogyan élünk az MI által kapott új lehetőségekkel.

Ed Whitman/JHUAPL

Itt talán meg is állhatnánk a gondolatmenetben. Miután sikerül kilépni az MI-ről alkotott sztereotip képeinkből, általában könnyedén eljutunk a fenti következtetéshez. Viszont ennek a kérdéskörnek van egy még mélyebb rétege, melyre már ritkábban szokás reflektálni, pedig meghatározó fontosságú. Ez a viszony. Az ember és a gép viszonya egymáshoz, és mindaz, ami ebben a viszonyrendszerben történik. Az ember a kapcsolataiban érti meg magát, és ezek adják számára az identitás formálódásának a kereteit. Az ember és a gépek dialektikus viszonya már sok száz évvel ezelőtt elkezdődött. A 18. századtól kezdve pedig egyértelműen megfigyelhető, milyen hatással volt egymásra ember és gép. Ez a hatás leginkább önértelmezésünk változásaiban érhető tetten. Ahogy a gépek csendben beléptek a hétköznapi valóságunkba, úgy jelent meg önértelmezésünkben a számítógép-metafora, miszerint az ember nem több, mint – ahogy a számítógépek – adatfeldolgozó rendszer.

Ez a metaforikus kép csúcsosodik ki az MI dataista értelmezésében, melyben a világ sem más, mint adatfolyam, és minden létező, legyen az élő vagy élettelen, az adatfeldolgozáshoz való hozzájárulásuk alapján (adatszolgáltatás) van meghatározva. Miközben emberként egyre „gépiesebben” értelmezzük saját magunkat, szembetűnő az a jelenség is, hogyan próbáljuk az MI segítségével a technikát egyre inkább „emberiesíteni”. A gépek antropomorfizálásában a humanoid robotok a leginkább kézzelfogható példák.

Önmagában véve nem szokatlan, hogy emberi tulajdonságokat, érzéseket, gondolatokat tulajdonítunk valaminek, legyen az élőlény vagy tárgy, mégis, az MI esetében komoly kelepcébe eshetünk.

Annyira emberré szeretnénk tenni a mesterséges intelligenciát, hogy közben megfeledkezünk arról, ami bennünket tesz emberré.

Nem könnyíti meg a helyzetünket, hogy önértelmezésünkben és fogalmainkban sem látunk mindig tisztán – például mit jelent az intelligencia, hol húzzuk meg annak a határait, és az milyen kapcsolatban van az öntudattal satöbbi. Ezzel a folyamattal elmosódnak ember és gép viszonyában a léttani határok a viszony mindkét oldalán, és lassan átlépünk valóságunk valóságos illúziójába. Hogyan történhet ez meg? Azáltal, hogy a ma embere talán még inkább hajlamos elveszíteni a kapcsolatát azzal, ami őt emberré teszi. Ez a lélek.

*

Különleges megállni így Karácsonykor és a Mesterséges Intelligenciára reflektálni. A Karácsonyban emberi mivoltunk forrását ünnepeljük, ahogy a lélek nyitottságába belép a Transzcendentális. A Szeretet ünnepe megnevezés is az emberi lélek e képességét fejezi ki. De miképpen kapcsolódik ez a kérdés az MI technikai valóságához? Tegmark fikciójának és általánosságban az MI jelenségének első kérdése talán nem is az, hogy mi a Mesterséges Intelligencia, hanem hogy mi az ember. Az MI olyan közeli hasonlóságokat tud mutatni különböző emberi képességekhez, melyek helyes értelmezéséhez már nem elegek emberképünk felszínes válaszai. Amennyiben nem tudunk visszatérni emberségünk mibenlétéhez, az MI-t valóban egzisztenciális fenyegetésként éljük meg, és elképzelhető, hogy felelősségünk mértékét sem vagyunk képesek jól meghatározni.

De vajon meg tudjuk-e még találni a lelket a gépek felett?