Vidnyánszky Attila válaszolt: bízik a józanabb hangban

Határozottan visszautasítom az SZFE Doktori Tanácsa tagjainak tegnapi közleményét, amely úgy fogalmaz: „Vidnyánszky Attila, a Színház- és Filmművészeti Egyetem tulajdonosi jogait gyakorló alapítvány kuratóriumának kinevezett elnöke – a párbeszéd fontosságát ecsetelve – olyan szavakkal illette egyetemünk professzorát, a Doktori Iskola vezetőjét, amelyek a nemzetből és a keresztény kultúrkörből való kitaszítással egyenértékűek." A közlemény sem a szövegkörnyezetet, sem a „kirekesztőnek" tartott mondatot nem idézi, de az ítéletalkotásban csalhatatlannak mutatja magát. Arról beszéltem, hogy a színházszakmai diskurzust akkor is folytatni kell, ha más kérdésekben (nemzet, haza, kereszténység) nem értünk egyet. A színházi felsőoktatás iránti elkötelezettségünk éppen ezt követeli meg mindkét oldaltól, hogy a jövő érdekében ideológiai helyett szakmai kérdésekről folyjon a vita, az eszmecsere, az érvek ütköztetése, a párbeszéd. Én és a kuratórium – mint ahogy eddig, továbbra is – ebben partnerek vagyunk, és ebben a másik fél nyitottságára számítunk.

A Karsai Györgyre utaló mondataimat természetesen csak kellő rosszindulattal és szándékosan lehet félreértelmezni, és úgy tűnik, ez a szándék sokakban megvan. Felháborító, hogy érvek felsorakoztatása és érdemi párbeszéd kezdeményezése helyett szalmabábérveléssel próbálják kiforgatni a szavaimat, és a magyar közéleti viták szomorú hagyományához hűen a túlontúl jól ismert, gyalázatos kártyát játsszák ki – ezúttal velem szemben. Ragaszkodom ahhoz, hogy a művészeti felsőoktatás körüli vita érdemi és méltányos legyen. A gyalázkodó megnyilvánulások és a szavaimat következetesen kiforgató reakciók helyett továbbra is választ várok a felmerülő lényegi kérdésekre.

Miért baj az, ha a magyar kulturális életben valaki a nemzeti fogalmat használja? A színházi szakmában sokan már 2002-ben tanácstalannak mutatkoztak abban a tekintetben, mit is jelenthet a nemzeti színház fogalma, és a Nemzeti Színház sajátos küldetése. Már akkor elavultnak tekintették a nemzeti jelzőt, pedig látjuk: e fogalom továbbra is eleven és művészi értelemben is megtermékenyítő. Miért kérdőjelezik meg még mindig a nemzeti kultúra létjogosultságát?

Karsai Györgyöt idézi egy tudósítás: „habár ő nem szokta ezeket a szavakat kimondani, az óráin minden arról szól, hogy mit jelent a hazaszeretet, a nemzetben, közösségben gondolkodás és az ezekért cselekvés". Miért ne mondhatnánk ki ezeket a szavakat? Milyen gondolatrendőrség tiltja az egyetemen, hogy ne csak tegyük, de mondjuk is?

Székely Gábor szerint „színházainkban, filmjeinkben a magyar emberek közérzetét kell kifejeznünk, a körülöttünk lévő világról kell árnyaltan gondolkodnunk". Ez miért zárja ki azt, hogy derűs közérzetről is szóljanak előadások? A közérzeti miért rekeszti ki vagy teszi gúny tárgyává az emelkedettet, a költőit? Az árnyalt gondolkodás éppen azt jelentené, hogy mindennek helye és létjogosultsága van.

Miért nevezik cinikusan pápáskodásnak azt, ha felvetjük a keresztény hit szerepének jelentőségét a magyar kultúrában?

Miért nem nyilvánítható ki szabadon az a vélemény, hogy szükség lenne olyan filmekre, amelyek más fontos témák mellett Zrínyi Ilonáról, 1956 csodájáról és a család szentségéről szólnak?

Miért nem fér el az SZFE keretein belül egyetlen másként gondolkodó (nemzeti, keresztény elveket valló művész) sem azóta, hogy Kerényi Imre 15 éve távozott az intézményből?

Miért nem jelenhetnek meg az SZFE falain belül más színházi gondolatok, esztétikák és módszertanok a meglévők mellett?

A magyar kultúra, ezen belül a magyar színházi élet sokszínű. Ez biztosítja az erejét. A művészeti felsőoktatásnak ezt a sokszínűséget kell tükröznie. Egyetlen uralkodó ideológia vagy módszertan kizárólagossá tétele talán jó az így helyzetbe hozott érdekcsoportnak, de rossz a magyar kultúra egészére nézvést. Az SZFE nem Vidnyánszky Attiláé, és nem a jelenlegi egyetemi vezetésé, nem a szűken értelmezett szakmáé, de még csak nem is a most ott tanuló hallgatóké, hanem a magyar nemzeté. És jelenleg nem a múltja, nem a jelene, hanem a jövője a tét. Jobbá tehetjük, mint amilyen most – de ehhez változtatni kell az eddigi egyoldalú gyakorlaton. Miben mutatkozik meg az SZFE nyitottsága, változásokra való hajlandósága, ha nem akar a változások lehetőségéről tárgyalni?

Miben mutatkozik meg az oktatói testület erkölcsi ereje, ha a párbeszéd felfüggesztésével, a szakmai viták helyett az ideológiai alapú háborúskodással éppen az oktatás biztonságát, ezzel növendékeik tanulási lehetőségeit teszik kockára?

A józanabb hangvétel és egymás tiszteletének reményében:

Vidnyánszky Attila